Az ágyon ülve, a falat bámultam. Nem tudtam mitévő legyek.. nem erre számítottam, azt hittem csak pár napig marad itt, aztán visszamegy Amerikába. De most már nem engedhetem őt oda vissza.. apa bántotta, és ki tudja hányszor tette már meg.. Bosszút forraltam.. gondolataim továbbra is ezen cikáztak. Majd húgom bársonyos hangja húzott vissza a valóságba.
-EunHwa.. - mondta kétségbeesetten.
-Mi a baj? - meredtem rá.
S ekkor megpillantottam egy kisbabát a kezében.
-E..e...ez meg mi? - pattantam fel az ágyról.
-Egy kisbaba..
-Honnan szerezted? - néztem rá döbbenten.
-A kukában volt... nem hagyhattam csak úgy ott.
-És mégis mit akarsz vele kezdeni?
-Én azt hittem majd te kitalálsz valamit - nézett rám könnyekkel a szemében.
-Talán elvihetnénk egy intézetbe - hoztam fel az ötletet.
-MI? Nem.. nem teheted ezt. Tudom hogy bánnak ott a gyerekekkel, nem vihetjük őt oda!
-AKKOR MÉGIS MIT KEZDJÜNK VELE? - kiáltottam rá.
-Én.. nem tudom, de valamit biztos tehetünk. - arcát könnyek lepték el.
-Húgi.. nekünk semmink sincs, érted? Se házunk, se pénzünk.. SEMMINK. - mondtam, és közben én is sírni kezdtem.
-És mi lenne ha elmennénk anyához? Ő tudna segíteni. Tudom hogy összevesztetek, de biztos segítene. - magyarázta
- NEM MEHETÜNK ODA VISSZA ÉRTED?! SOHA TÖBBÉ.- zokogtam, és kirohantam a motelből egészen a kocsiig. Beültem, s ráhajtottam fejem a kormányra.
Mit tegyek.. gondolataim a húgom kétségbeesett tekintetén, és a kisbabán jártak.
Pár perc múlva húgom beült a kisbabával a kezében az anyósülésre, mellém.
-Figyelj - sóhajtott egyet. - Nem tudom mi történhetett anyával, de el kell mondanod. Nem kell minden problémával egyedül szembenézned, én is itt vagyok melletted, és soha nem hagylak el. - fejezte be mondatát lehajtott fejjel, miközben egyik kezével a kezemet fogta, másikkal pedig a babát.
Felemeltem a fejem a kormányról és hátra hajtottam az ülésre.
-A válás után depresszióba esett, és ezt az alkoholba fojtotta. - mondtam miközben egy könnycsepp hagyta el fáradt szemem.
-Én próbáltam segíteni neki, de ő keresztül nézett rajtam, bármit próbáltam tenni.. annyira fájt, hogy nem tudtam segíteni neki. - letöröltem könnyeim az arcomról.
-Elhidegültünk egymástól.. ő csak ivott, és ivott. - újra könnyezni kezdtem de már nem töröltem le őket.
-Húgi.. ő már nem az a nő volt, aki reggelit készített nekünk, vagy aki esténként betakargatott minket, és esti mesét mesélt nekünk. Ő már nem az a nő volt, akit egykor az anyánknak neveztük. És aztán jöttél ezzel a levéllel hogy hazajössz.. kétségbe estem, nem tudtam mit kéne tennem. Nem akartam, hogy meglásd mi lett belőle. - mondtam zokogva.
-Ezért hoztalak ide, mert azt hittem csak pár napra maradsz. - néztem rá.
-Úristen, cicu..- mondta
Arcát könnyek borították, szemeiben láttam a félelmet, és az együttérzést. Majd a kicsire néztem, aki hatalmas szemeivel engem bámult, majd elmosolyodott. Furcsa melegséget éreztem a szívemben, ami átjárta a testem minden zugát. Úgy éreztem hozzám tartozik..
-Annyira sajnálom hogy nem voltam itt, hogy segítsek. - pityeregte húgom.
Megszorítottam a kezét. - Nem a te hibád. - mosolyogtam.
-Azt hiszem... adhatnánk egy esélyt ennek a kisbabának.
-Mi? Komolyan? - döbbent meg húgom.
-Igen, de ha úgy alakul, hogy nem tudjuk biztosítani amire szüksége van, akkor el kell vinnünk egy intézetbe. - mondtam.
-Keményen fogok dolgozni hogy mindene meg legyen. - jelentette ki húgom, s a boldogság csak úgy sugárzott belőle.
-Úgy legyen.. - mondtam mosolyogva. - De el kell tűnnünk ebből a városból.
- Na és hova? - kérdezte húgocskám.
- Talán Seoulban lenne a legjobb - mondtam, miközben az autóból bámultam ki.
-Holnap indulhatunk - jelentette ki húgom, miközben kiszállt az autóból. - Bemegyek, mert félek hogy megfázik a kicsi.
Sóhajtottam egyet, majd én is kiszálltam az autóból. Elindultam a szobánkba. Húgom a kicsivel játszott az ágyon.
-Tudod,ez nagyon-nagy felelősség. - ültem le mellé, miközben a babát néztem.
-Igen tudom, de mindig is szerettem volna egy kislányt. - mosolygott.
-Honnan veszed hogy kislány? - meredtem rá.
-Hát.. nem tudom, megérzés. - nevetett fel.
-Nem kéne megnéznünk? - kérdeztem
-Talán... nézd meg TE! - mondta, miközben felém nyújtotta a kicsit.
-Miért pont én? - meredtem rá.
-Mert te vagy az idősebb.
-De attól még..- közben kiskutya szemekkel kezdett bámulni engem - JÓL VAN, megnézem..
Fogtam a kicsit és a hátárra fektettem. Csodálkoztam, milyen csöndes, nyugodt kisbaba.
Lassan lefejtettem róla kicsiny ruháját..
-Nos? - szólalt meg RaeJoon.
-Hát öhm.. szerintem fiú.
-Fiú?! - vette el kezét a szemétől. -Ohh tényleg. - mosolygott
Magamhoz emeltem a babát, és egy apró puszit nyomtam puha arcára.
-Aludnunk kéne. -mondtam
-Szerintem is.. - egyezett bele húgom
Lefektettem közénk a kisfiút, majd én is letettem fejem a párnára.
-Mi legyen a neve? - kérdezte húgom
-Fogalmam sincs.
-Szerintem legyen Pici Lee.
-Pici Lee? Miért pont ez? - kérdeztem
-Nem tudom.. talán mert pici. - nevetett fel.
-Pici Lee... tetszik ez a név. - mosolyodtam el.
Pár percig még beszélgettünk majd mindketten mély álomba merültünk.
